Másodközlés

Martos Gábor

T. I. ötvenkét éves gödöllői erdőmérnök 2001 késő telének egy nyugodt hétvégéjén úgy döntött, hogy hosszú évek után akkor most már végre tényleg rendet rak otthoni íróasztalának fiókjaiban azok között a régi iratok, apró tárgyak, és egyéb, ki tudja még mi mindenféle holmik között, amelyek szülei soproni lakásának kiürítése után kerültek hozzá a családi osztozkodás nyomán. A rendezgetés során akadt a kezébe az a néhány kartondoboz, amelyekben különböző régi fotó-cégek nyomtatott papír-tartóiban, vagy egyszerűen csak elsárgult papírlapokba csomagolva egy rakás régi fénykép-negatívot talált.

T. I. a családi elbeszélések alapján arra emlékezett, hogy ezeket a fényképeket minden bizonnyal néhai nagybátyja, édesanyjának testvére, Rados Tamás pannonhalmi bencés szerzetes készítette, többet azonban nemigen tudott a „felfedezésről”. Az mindenesetre rögtön látszott, hogy a több száz, 5,4-szer 8,3 centiméteres (a köznyelvben hatszor-kilences) fekete-fehér negatív legnagyobb része T. I. családjának tagjait, azaz a fényképek készítőjének szüleit, rokonait örökítette meg. És éppen ennek alapján lehetett a felvételek készítésének idejét is meglehetősen pontosan „belőni”: a felnőttek, illetve főleg a gyermekek korából bizonyosra vehető, hogy a képek az 1930-as évek első fele és 1947/48 között készültek róluk.

40988.jpg

A negatívok ezt követően Kincses Károlyhoz, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatójához kerültek megtekintésre, aki azok közül csaknem másfél százat ítélt olyannak, hogy azokról érdemes pozitív másolatot készíttetnie a múzeum számára. Ezek el is készültek, és a hagyaték fellelőjének ajándékaként valóban Kecskemétre kerültek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményébe. Akkoriban 32 felvétel meg is jelent a VÁRhely 2001/3-4. számában, s ez volt az első alkalom, hogy a képekből nyilvánosan látni lehetett valamennyit. Egy évvel később a képekből kiállítást rendeznek Pannonhalmán, Sopronban és Szombathelyen, majd Budapesten, a Magyar Fotográfusok Házában. A Pannonhalmán készült fényképek nagyításait Rados Tamás örökösei átadják a Pannonhalmi Apátság Gimnáziumának is, ahol azokat állandó kiállításként a gimnázium egyik folyosóján helyezik el.

40398.jpgA képek első gyors rendszerezése során kiderült, hogy a végül is pontosan 566 darab negatív között több mint kétszáz olyan felvétel van, amelyek valóban minden kétséget kizáróan Rados Tamás szűkebb családját ábrázolják. Ezeknek a képeknek a legtöbbje soproni, illetve bátaszéki lakásokban készült, ünnepek alkalmával, egy részük balatoni nyaralás, illetve budapesti kirándulás során, néhány pedig eddig azonosíthatatlan helyeken, általában különböző keresztek, kálváriák, vagy emlékművek előtt-mellett. Van aztán csaknem harminc olyan negatív, amelyeken egyházi személyek, szerzetesek, irgalmas nővérek látszanak; ezeknek a képeknek egy része jól azonosíthatóan a pannonhalmi apátságban készült, ami gyakorlatilag a bizonyosságig erősítette azt a sejtést, hogy a képeket valóban Rados Tamás készítette. A további képek között van tízegynéhány korabeli soproni látkép, és végül csaknem háromszáz olyan felvétel, amelyeknek készítési helye, illetve a rajtuk látható személyek egyelőre nem azonosíthatók pontosan.

A képek megtalálása, és főleg azoknak a szakember szemében aratott sikere nyomán a család tagjai további „kutatásokat” végeztek. Ennek nyomán T. I. egyik nővérénél előkerült Rados Tamás egykori fényképezőgépe, egy még „harmonikásan” kihúzható Dominar–Anastigmat objektíves Zeiss Ikon, rados_180.jpgvalamint néhány üres fotóalbum, amelyek egy részében egykori pannonhalmi szerzetesek nevei vannak beírva a kitépdesett képek alá. Előkerült több, alighanem még a képek készítésének idején – az akkor divatos cakkos szélűre – lenagyított pozitív kép is. Arra pedig, hogy Rados Tamás annak idején valóban készíttetett pozitívokat a negatívjairól, az is utal, hogy a tárolásra használt tasakokra saját kézírásával írta rá: „Mindegyikről egy-egy nagyítás készítendő. Felesleges részlet elhagyandó. Felület, nagyság, színezés, adjusztálás megválasztását önökre bízom. A balatoni képeknél vigyázni arra, hogy a víz vízszintes legyen!”

De vajon ki is volt valójában ezeknek a fényképeknek a készítője, akiről még a magyar fotográfia történetét 1993-ban feldolgozó könyvsorozat negyedik köteteként megjelent Egy fényképező szerzetes – Palatin Gergely című fotóalbum Fényképező bencések című fejezete sem tud?

A „Soproni első anyakönyvi kerület 1903. évi születési anyakönyve” kötetbe 1903. december 18-i dátummal jegyzték be Raszipovich József László születését. A fiú a dokumentum szerint négy nappal korábban, december 14-én látta meg a napvilágot a „Herczeg Esterházy utca 14.” szám alatt (ez a mai soproni Wesselényi utca), és egy későbbi kiegészítés szerint december utolsó napjaiban keresztelték római katolikus hitben.

rados_051.jpgA gyermek horvát származású édesapja magyar királyi adótiszt volt, akinek egyik lánytestvére egy győri zárdában szerzetesnőként élte le az életét, egy másiknak fia pedig később Kónyban lett plébános. Ő maga „nyugalmazott állampénztári igazgatóként” 1954. október 6-án hunyt el Sopronban. Édesanyja az olasz családi gyökerekkel rendelkező Almer Gizella volt, aki hét évvel később követte férjét.

A Raszipovich-család belügyminiszteri engedéllyel 1925-ben változtatta nevét Radosra, az ifjabb József később a bencés rendbe történő beöltözésekor keresztnevétől is megválik és felveszi a szerzetesi Tamás nevet. A majdani Rados Tamás első iskoláit a soproni belvárosi római katolikus elemi fiúiskolában jeles eredménnyel végzi. Így aztán 1914 őszétől egyenesen vezet az útja a soproni Szent Benedekrendi Katolikus Főgimnáziumba, ahonnan minden év végén ugyancsak színjeles bizonyítványt visz haza. 1920. augusztus 8-án beöltözik a bencés rendbe, és novíciusként, immár rendi nevén, Tamásként kezdi meg az ismerkedést Pannonhalmán a szerzetesi élettel. A gimnázium hetedik-nyolcadik osztályát már itt, a Pannonhalmi Szent Benedekrendi Szent Imre Katholikus Főgimnáziumban járja ki. Az érettségit 1923. június 5-én teszi le, minden tárgyból jelesen, majd ősszel megkezdi felsőfokú tanulmányait a Pannonhalmi Főapátság Szent Gellért Főiskoláján.

A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem bélyegzőjével ellátott okirat szerint „Josephus Thomas a Rados” 1928-ban kapja meg latin- és görög szakos középiskolai tanári diplomáját. Még abban az évben a rendben is fellép a hierarchia következő fokára, Pannonhalmán áldozópappá szentelik. Az ekképpen minden szempontból „kész” huszonöt éves bencés fiatalembert a rend ekkor egy évre Kőszegre küldi. Tamás atya az 1928/29-es tanévben itt lesz gimnáziumi tanár és egyben templomgondnok, a tanév leteltével pedig visszatér Pannonhalmára.

rados_161.jpgÉs ettől fogva Rados Tamás az 1967. május 2-án bekövetkezett szívrohamáig a Pannonhalmi Főapátság lakója lesz. Klasszika-filológia történetet, latin nyelvtant, római irodalomtörténetet tanít volt alma materében. Latin fordítási gyakorlatokat vezet a hallgatóknak, ő lesz a főiskola intézetei közül a klasszika-filológia szeminárium vezetője, sőt később a Budapesti Philológiai Társaság is válaszmányi tagjai közé választja. A tanítás mellett számos publikációja – tanulmányok, könyvismertetések – jelenik meg különböző szaklapokban, de ír értekezéseket a szerzetesi életről, valamint egyes szentek munkásságáról is. Emellett rengeteget fordít, pápai és zsinati dokumentumokat, enciklikákat, kongregációkat. A Pannonhalmi Főapátság Kézirattárában a BK 787. szám alatt, Rados Tamás hagyatékában is találhatók további szentbeszédvázlatok, regulamagyarázatok és egyéb egyházi jellegű írások, sőt saját naplószerű feljegyzéseinek egy része is. És éppen itt egy érdekes fordítás, az egyetlen olyan írásos anyag, ami arra utal, hogy Rados Tamás valamiképpen foglalkozott a fényképészettel is: „Fényképalbum-tervezet a szerzetesi életről”. A részben kézzel, részben írógéppel írt 48 oldalas szöveg a volt amerikai újságíró, ám később az egyik legszigorúbb regulájú szerzetesrend, a trappisták egyik kolostorába beköltözött Thomas Merton könyvének fordítása egy 1957-es wiesbadeni német nyelvű kiadás alapján.

Kérdés persze, hogy ezt a szöveget Rados Tamás vajon a rend „megrendelésére”, esetleg csak saját szorgalmából, magamagának fordította-e le? Mert aligha hihető, hogy az 1957-et követő időkben, amikor a német könyv valamilyen úton-módon Rados Tamás kezébe juthatott, bárki bármikor is komolyan gondolhatta egy ilyen kötet magyarországi megjelentetését. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy – a fényképezéssel ekkorra már minden jel szerint teljesen felhagyó – Rados atya ugyanabból az indíttatásból fordította le ezt a szöveget, amiért annak idején, „fotós korában” szerzetestársairól és a pannonhalmi apátság életéről is készített fényképeket: hogy megismertesse a világgal az az elől meglehetősen, ezekben az években pedig különösen elzárt szerzetesi életet.

A hatalmas hagyatékból a Fortepanba beválogatott képeken láthatjuk Sopron régi arcát, a ma is ismerős épületeket, utcákat úgy, ahogy annak idején eleink, köztük maga Rados Tamás is látták. Láthatjuk a pannonhalmi képek egy részét, Rados Tamás szerzetestársait, az apátság alatt elterülő faluban dolgozó szatmári irgalmasrendi apácákat, sőt egy képen magát Rados atyát is, amint pannonhalmi szobájának hatalmas foteljében ül könyvszekrénye előtt, íróasztala mellett; kezében cigarettát tart, szemüvege mögül tiszta, nyílt tekintet néz szembe a kép nézőjével.

rados_001.jpg

És persze láthatjuk mindenekelőtt azokat a képeket, amelyeket azokról készített, akik egész életében olyannyira fontosak voltak neki. A szüleiről készülteket a soproni lakás erkélyén, meg azokat, amelyeket húgáról, Gizelláról és annak férjéről, a háborús években természetesen mundérba bújtatott T. Sándor erdőmérnökről (később a soproni egyetem talajtan tanszékének lett adjunktusa) 40424.jpgés gyermekeikről, az 1938-ban született, de 1946-ban, nyolc éves korában meghalt Sándorkáról, a napvilágot 1940-ben meglátó Piroskáról, a négy évvel fiatalabb Máriáról és a béke első évében született Gizelláról készített. És talán nemcsak a biztosnak látszó menedék volt az oka, de a családi összetartás jele az is, hogy a nagy világégés magyarországi viharai közepette a Bátaszékről elmenekülni kényszerülő Rados Gizella férjével és gyermekeivel, és persze sok más földönfutóval együtt éppen Pannonhalmán, az apátságban, szó szerint is „Tamás testvér” és szerzetestársai védőszárnya alatt vészelte át a világháború utolsó heteit. Amikor a bevonuló orosz katonák megtalálják T. Sándor levetett katonaruháját és átkutatják érte az apátságot, sógora az, aki egy gyóntatószékbe bújtatva megmenti őt. Később az erdőmérnök sokpecsétes igazolást is kap a rendtől – egy fényképpel ellátott, cirill betűkkel írtat egyenesen az akkori főapát, „Chrysostomus Kelemen” nevével ellátva –, miszerint ő erdőőrként az apátság központi számvevőségének a tagja.

Hogy Rados Tamás fényképei művészi szempontból mekkora értéket képviselnek, azt nyilván a szakértők dolga elemezni. Hogy kortörténeti érdekességük, mint persze szinte minden régi fényképnek van, az nem vitatható.

Persze ezeknek a képeknek a kapcsán még rengeteg, egyelőre meg nem válaszolható kérdés is felmerül. Nem tudni például, hogy vajon mennyire csak magának készít emlékképeket, vagy mennyire szánja a felvételeket egyszer talán majd mások szeme elé is kerülő dokumentumoknak?

rados_003.jpgAz azonban még ennél is érdekesebb kérdés, hogy vajon miért szakad meg a fényképek sora 1947/48 táján (hiszen például éppen a képek „fellelőjéről”, a T. család 1949-ben született legifjabb tagjáról már egyetlen felvétel sem készült)? Talán csak az addigra már „elavulttá” vált, jó tizenöt éves masina kora, állapota miatt nem vette többé kezébe a gépet Rados Tamás? Netán nem kapott volna többé filmet a Zeiss Ikonba, új, korszerűbb gépre pedig nem volt pénze? Vagy sokkal inkább a kor, a „fordulat éve” szellemében kellene keresni az okokat? Abban, hogy ezekben az időkben nyilván nemigen volt a rendszernek tetsző látvány egy fényképező szerzetes, és hogy a „húr feszítése” sem igen látszott érdemesnek? Hiszen azt ma már jól tudjuk, hogy Pannonhalmán ezekben az időkben nemegyszer tartottak házkutatást, ami miatt ő maga sem a szobájában, hanem az épület egyéb helyein eldugva tartotta bizonyos feljegyzéseit. De azt is tudjuk, hogy 1956 őszén, amikor a forradalom napjaiban a győri rendőrség épületéből a felkelők kidobálták az utcára az ott talált papírokat, azok között a városban járó pannonhalmiak Rados atya jó néhány levelére is rábukkantak. És még évekkel később, 1960-ban is, amikor január közepén újra ellátogat Sopronba a szeretteihez, naplójegyzeteiben Rados Tamás arról ír, hogy mennyire örül, hogy mostantól az ötnapos családi látogatás alkalmával már elegendő, ha szülővárosában csak a határrendészetnél jelentkezik be, mivel az új, éppen akkor bevezetett „enyhítő” rendelkezések szerint a rendőrségen ugyanezt már nem kell megtennie. Egy évvel később viszont tehetetlen szomorúság süt a soraiból, amikor azt a tortúrát veti papírra, ahogyan az édesanyja halálhírét közlő táviratra Győrben fél nap alatt sikerül csak határsáv-engedélyt kapnia, hogy hazasiethessen a halottas ágyhoz. A megváltozott helyzetből adódó befelé fordulás jelképe az a tény is, hogy rados_160.jpgRados Tamás ezekben az években a sokkal magányosabb foglalatosságot igénylő bélyeggyűjtést választja hobbijául. Jelentős gyűjteménye volt Szűz Máriát ábrázoló bélyegekből, ezt azonban később segítségképpen elküldte egy éppen szükséget szenvedő volt apácának, hogy az a gyűjteményt pénzzé tehesse.

Aztán van itt még egy izgalmas kérdés a negatívokkal kapcsolatban: az tudniillik, hogy vajon hogyan is kerültek ezek Pannonhalmáról Rados Tamás Sopronban élő testvéréhez, Gizellához, ahonnan aztán az ő halála előtt két évvel, a soproni lakás felszámolása nyomán abba a bizonyos gödöllői íróasztalfiókba jutottak? Vajon ő maga döntött-e úgy valamikor, hogy ezeknek a régi, jórészt családi képeknek az eredetije legyen inkább a család, a rajtuk szereplők birtokában? De ha ez így is történt, akkor meg az a kérdés merül fel, hogy vajon miért és hogyan került Sopronba az az album is, amelyben a feliratok szerint eredetileg pannonhalmi szerzetesek képei sorakoztak?

Kérdések, amelyekre további kutatásoknak kellene válasz adniuk. Addig meg egyelőre itt vannak a képek. A kérdések és válaszok nélkül, önmagukban is érdekes, szép képek. Egy egykor Sopronban született néhai pannonhalmi szerzetes újra felfedezett képei. Amelyek talán éppen most, itt, a Fortepanon kezdik meg második életüket.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.