Az 1989-es romániai forradalomról sokunknak van valamilyen valós, annak hitt vagy fele sem igaz története, emléke. Láttuk a megroppant diktátor kudarcos utolsó köztéri beszédét, és részletekbe menően ismerjük az azt követő menkülésének vadregényes történetét („Végül Ratoaia és Racovita falvak között pár órát a bokros, erdős területen bújtak el az autóval együtt.”) Élénken emlékszünk a felszabadított román televízió stúdiójában a neves ellenzéki költő, Mircea Dinescu történelmi bejelentésére készülődő, egymást túlkiabáló, lelkesen hadonászó pulóveres forradalmárokra. De megvan a fedezékéből riadtan kitekintő bukaresti kiskatona is, aki időnként megeresztett egy-egy sorozatot a közeli panelek valamelyikében rejtőzködő láthatatlan terroristák felé. És tudjuk, hogy a sok helyütt véres harcoknak több száz áldozata volt, akikről ilyenkor illő módon meg szoktunk emlékezni.
Abban is többnyire egyetértés van, hogy a december 15-17-i temesvári eseménysoré az ős-forradalom titulus: az azóta több mint ellentmondásos politikai karriert befutott Tőkés László védelmére szerveződött élőlánc duzzadt országos és a kommunista rendszert pár nap alatt elsöprő felkeléssé. Van viszont valami, ami Urbán Tamás remekbe szabott, 1956-ot és a Tienanmen teret egyaránt felidéző temesvári fotósorozatát nézegetve, a forradalom prominenciáinál és evidencáinál sokkal inkább foglalkoztat bennünket. Valójában kik is ezek az Operaház és az ortodox katedrális környékén tevékenykedő, vagy éppen a főtéri halszaküzlet előtt ácsorgó munkások, egyetemisták, nyugdíjasok, és katonák, akikben a forradalom névtelen hőseit tisztelhetjük?
A sorozat karácsony tájékán készült, az események sűrűjén túlvagyunk. A várakozó-járőröző, olykor rádiózó katonáknál, akiknek egy december 22-én kiadott országos parancs értelmében a bal karjukra erősített, nemzeti színű karszalaggal kellett jelezniük átállásukat, még érzékelhető némi indolkolt feszültség, egy kis bizsergés a ravaszon pihenő ujjakban. Nem lehet ugyanis teljes biztonsággal tudni, hogy minden, a diktátorhoz hű erő letette már a fegyvert. Ámbár a bágyadt napsütésben az opera oldalában furcsa pózba merevedett közlegény arca nem árulkodik különösebb nyugtalanságról.
Annál izgalmasabb az az erőfeszítés, amelyet a civilek a katonákkal együtt a volt nómenklatúra, illetve a román titkosrendőrség, a hírhedt Securitate egykori tagjainak kiszűrésére tesznek városszerte. A kialakított ellenőrző pontoknál autókat állítanak meg, amelyekből gyanúsnak vélt (vigyázat, egyikük bőrkabátot visel!) alakokat ráncigálnak ki, akiket igazoltatás után fegyverrel kényszerítve kísérnek valahová. Ismerős eljárás, a világ második, élő adásban közvetített forradalmának első napjaiban számos halálra rémült, vagy éppen vérző fejű bukaresti szekust mutattak meg a tévében.
A szabad sajtótermékek nyomása és terjesztése szinte az első pillanatban elindult, hogy a harcok állásáról, az átállt hadsereg és az ideiglenes forradalmi tanácsok intézkedéseiről vagy eltűntekről, elesettekről tudósítsanak. Láthatjuk, ahogy a katonák ellenőrzésük alá vonták a nyomdát, egy önkéntes terjesztő pedig lelkesen osztogatja annak termékeit a városban járőröző harckocsik utasainak is. Nagy kedvencünk a két, valamilyen okból kissé marcona tekintetű forradalmár, akik egy portásfülkében a Bánsági harcos című újságot árulják, fejlécén az Éljen a Szabad Románia felirattal.
Bájosan reménytelen helyzetben van egy férfi a kilőtt női konfekcióbolt melletti falra szerelt utcai készüléknél: telefonálni próbál. (Mellékszál, amelyet érdemes egyszer bővebben kifejteni: a Szabad Európa Rádió román adása egy Berlinben élő külsős munkatársa révén értesült a temesvári eseményekről, aki a körbezárt városban élő történész barátjától szintén telefonon hallotta a hírt. Az más kérdés, hogy mivel az információt lehetetlen volt egyéb forrásokból ellenőrizni, azt csak jókora késéssel, december 17-én olvasták be. A műsor átirata fellelhető az OSA Archivum SZER gyűjteményében.)
Urbán Tamás kamerája precízen közvetíti a győztes forradalom utáni perceket, felvételein remekül átjön a felszabadult mártír város hangulata, a vibrálóan feszült és nyugalmi pillanatok kettőse, a felkelők és katonák alkalmi tétovasága, máskor vészes rátermettsége. Azt láthatjuk, hogy a képek szereplői mindent nagyon természetesen és szakszerűen csináltak: ellenőrző pontokat és barikádokat állítottak fel, kiszűrték a Securitate-gyanús személyeket, élelmet osztottak egymásnak és a katonáknak, Molotov-koktélokat gyártottak, fraternizáltak a hadsereggel, és hírt adtak az események alakulásásról. És vajon honnan tanultak meg ilyen pompásan utazni egy páncélozott, kétéltű szállítójárművön?
Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ezek az emberek világéletükben hivatásos forradalmárok voltak, csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy ezt megmutathassák. Profik, akárcsak az, aki lencsevégre kapta őket. Ismerkedjenek meg velük!
Szilágyi Csaba