Társutasok Wales-ből

Ezek a fotók egy különös életszemléletről tanúskodnak. Családi nyaralásokon készültek a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, Belgiumban, Olaszországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, az NDK-ban és a Szovjetunióban. Magyarországról nézve szerencsés családnak tűnhet az, amelyik ilyen sokat utazgatott. De mi walesiek vagyunk, és az anyai nagyszüleim két évtizeden át a Brit Kommunista Párt tagjai voltak, így nem csak kíváncsiságból vagy kalandvágyból, hanem divatjamúlt ideológiai elkötelezettségből is utaztak errefelé. Arról, hogy mit is láttak, maguk a fotók beszélnek.

John és Lorraine Griffiths életútja nem volt kirívóan egyedi. Mint számtalan más fiatal egyetemista a harmincas években, ők is beléptek a Brit Kommunista Pártba (CPGB), ahol egy igen ritka társadalmi keresztmetszet találkozott össze: első generációs értelmiségiek (mint pl. ők), a hagyományos elit és annak sarjai (lsd. a Cambridge-i Ötök), és nehézipari munkások. Hogy mi vonzotta őket? A harmincas években nagyon sokan voltak, akik hittek abban, hogy eljön, illetve várták, hogy eljöjjön egy új világ. Magas volt a tét: vagy a horogkeresztes halál, vagy az emberiség jövője. Az, hogy a Szovjetuniónak ideig-óráig sikerült azt a látszatot keltenie, hogy benne testesül meg ez az új világ, részben megmagyarázza a Brit Kommunista Párt népszerűségét.

Több brit kommunista önéletrajza is kihangsúlyozza, hogy a harmincas években és a spanyol polgárháború idején egyszerűen menő volt belépni a pártba. Nagymamámnak különösen tetszett, hogy a pártközeli körökben neki, mint nőnek, szabad volt rövidre vágatni a haját, nadrágot hordani és értelmes dolgokról beszélni, persze láncdohányzás közben. Szóval azoknak a fiataloknak, akik elégedetlenek voltak a kapitalizmus igazságtalanságaival és cinizmusával, valamiféle szellemi otthont adott a párt egy olyan országban, ahol viszonylag könnyű volt nem csak belépni a pártba, hanem kilépni is belőle. De azért nem akárkinek volt szabad beszélni a párttagságról, ezt az információt gyakran – főleg a főnökeik elől – óvatosan elhallgatták az emberek. Anyukám úgy emlékszik, hogy csak akkor került nagy bajba otthon, amikor kislányként megtalálta a színes párttagsági bélyegeket és szórakozásból felragasztotta őket a falra.

Fénykorában, a második világháború vége felé, a Brit Kommunista Párt 60.000 fős tagsággal rendelkezett, és az 1945-ös országos választáson, amikor megbuktattuk háborús vezetőnket, Winston Churchillt, a CPGB 100.000 szavazatot nyert. A háború után aztán különböző feketelistákra kerültek a párt tagjai, és lassan csökkenni kezdett a taglétszám. 1956 a brit kommunista párt történetében is vízválasztó volt, olyan hatása volt, mint egy ellen-tagtoborzó kampánynak. A magyar forradalom leverése miatt a CPGB tagságának a harmada egyik napról a másikra kilépett, beleértve a nagyszüleimet is. Aki maradt, azt 'tankie'-nak becézték, azaz olyannak, aki tankokkal old meg minden problémát. Ezt a szlenget a mai napig is használja a brit baloldal.

Nemrég olvastam egy hihetetlen és erőltetetten pozitív beszámolót, amit egy kanadai halász szakszervezeti aktivista írt 1952-ben a kanadai párt által szervezett utazásáról a Szovjetúnióba és Kínába. Ott kint olyan általa soha nem látott, felülmúlhatatlan szocialista vívmányokat csodálhatott meg, mint például a rozskenyér vagy egy operaelőadás. Ezzel szemben a nagyszüleim 1956 után és a hidegháború ideje alatt pontosan tudták, hogy az élet szép dolgai nem kizárólag a baráti országok monopóliumai. Kíváncsiak voltak a szocialista világra, de úgynevezett társutasként, némi kritikus hozzáállással. Ezzel az életszemlélettel utaztak keletre a hatvanas-hetvenes években.

A képek valahol a két véglet között mozognak: az első két út során egy üdülő családot látunk, a második kettőben inkább mintha politikai látogatók lennének. A körutazások Nyugat-Európában kezdődnek, egy 1966-as belgiumi (Brüsszel) és olaszországi (Velence) családi nyaralással.

Nyaraló walesi család, vegyes kelet-európai sátorral. Fortepan / Gwen Jones

Hat makacs ember utazott együtt egy Morris Oxford kocsiban, egy olyan sátorral, aminek a váza az NDK-ban, a ponyvája pedig Magyarországon készült. Vagyis nem passzoltak össze. Ezután következik egy csehszlovákiai (Karlovy Vary, Prága) és magyarországi (Balaton, Budapest) út 1968 nyarán, igazi kikapcsolódással, turistahangulattal. Bár voltak cégek Nagy-Britanniában, amelyek ideológiai okok miatt kizárólag szocialista országokba vitték a nyaralókat, a családban már senki nem emlékszik arra, hogy melyik utazási irodával jártak errefelé.

Forró lángos a hideg 68-as nyárban. Fortepan / Gwen Jones

A következő két sorozatban erősebb az elvtársi vonal. Nagymamám franciából és németből diplomázott a cardiffi egyetemen a harmincas években. Mivel némettanárnőnek készült, 1970-ben nagypapámmal ellátogattak Erfurt környékére és Berlinbe. Ebben a sorozatban a tájképek mellett látható a Pionierorganisation Ernst Thälmann majálisa; óvodások egy kvázi pártértkezleten; és a Freie Deutsche Jugend konferenciája: „An der Seite der Genossen  - vollbringt hohe Leistungen zu Ehren der DDR!” Magyarul (nagyjából): az elvtársak oldalán – az NDK jobban teljesít. Errefelé nem járt a turista, az idelátogatók számára minden meg volt rendezve valamelyik pártközeli szervezet által.

Fakultatív turista-program az NDK-ban. Fortepan / Gwen Jones

És végezetül 1973-ban, abban az évben, amikor születtem, a nagyszüleim elmentek cirkálni egyet a Volga folyón. Ezeken a képeken a kommunista mozgalom helyszínei és ikonjai mellett (a sztálingrádi csata emlékművei, a Haza anyácska szobor a Mamajev Kurgán parkban, a leningrádi Palota tér és az Auróra), finom portrék is szerepelnek, magáról a Volgáról, kutyás gyerekekről a folyóparton, mérlegelő bácsikról, és vidám koszorúslányokról.

A Volga mérleggyár terméke a Volgánál. Fortepan / Gwen Jones

Szeretem ezekben a fotókban, hogy mindegyikből csak egy van. Mivel nálunk is drága volt a film és a kidolgozás, az ember csak akkor nyomta meg a gombot, amikor már megkomponálta a képet, és remélhetőleg minden a helyén volt. Ezek a diák Kodak filmre készültek, nagy valószínűséggel szovjet vagy keletnémet fényképezőgéppel. Bizony, voltak olyan keleti márkájú árucikkek, amelyek nyugaton is keresettek voltak, mint például a szovjet Sekonda karóra és Zenit fényképezőgép, vagy az NDK-s Zeiss fényképezőgépek és látcsövek. Az exportcikkeken kívül  – és persze leszámítva, hogy jóval olcsóbb és izgalmasabb volt errefelé nyaralni, mint mondjuk otthon – két dolog imponált a nyugati baloldaliaknak keleten. Az egyik, hogy bár igen szakszerűtlen és ostoba módon, de itt mégis megszüntették a krónikus munkanélküliséget. A másik, hogy a megszállt európai államokban mégiscsak európai társadalmak voltak, európai emberek éltek, és az a kíváncsi nyugati, akinek volt módja és útlevele keletre utazni, ott egyszerre ismerős és ismeretlen világgal találkozhatott.

Közös Budapestünk. Fortepan / Gwen Jones

Kicsit hasonló élményem nekem is volt 1995-ben, amikor idejöttem angolt tanítani három hónapra és itt ragadtam. Már 18 éve, hogy otthon érzem magam Budapesten – de ez egy másik történet.

Gwen Jones

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;