Miniszterelnökök lóháton

A Kossuth tér 1944 előtti arculata visszaállításának részeként hamarosan Andrássy Gyula is visszatér a budapesti bronzlovasok – Szent István, II. Rákóczi Ferenc, Savoyai Jenő, Hadik András, Görgey Artúr, a Hősök terén álló Hét vezér és a Margit híd budai hídfőjénél álló Sportlovas – csapatába. 1906-ban, az Andrássy emlékmű avatásakor Mikszáth Kálmán így írt róla: „Budapest szobrai ismét megszaporodtak, mégpedig egy lovas szoborral. Európa más nagy városaiban ezek a legérdekesebb látványosságok. Nem csoda, ha a mi közönségünk szintén lovas szobrokra vágyik. S hogy e tekintetben kielégíttessék, egy a parlamentben, az iróasztalnál és a diplomáczia parkettjén imponáló pályának fényes, sőt varázslatos ragyogású alakját kellett úgyszólván ráerőszakolni a lóra.

Az Andrássy emlékmű a Parlamentnél. Fortepan / Schoch Frigyes

A „lóra erőszakolás” története 1890-ben indult. Id. gróf Andrássy Gyula, egykori miniszterelnök és külügyminiszter halálának másnapján Tisza Kálmán miniszterelnök Andrássy emlékmű létesítésére vonatkozó törvényjavaslatot terjesztett elő a képviselőházban. A képviselőház elfogadta, és szinte azonnal elkezdődött a szoborállítás előkészítése. A törvény elfogadása és az avatás között mégis 16 év telt el.

Idén a rekonstruált Andrássy-szobor a Parlament déli oldalhomlokzata elé kerül, oda, ahol az eredeti emlékmű is állt az avatástól 1945-ig, a szobor ideiglenesnek szánt bontásáig, (amelyet a Batthyány és a Kossuth tér között létesítendő ideiglenes híd építése miatt rendeltek el). Igaz, a szobrot eredetileg nem a Parlament melletti kis térre szánták.

Amikor Zala György és Schickedanz Albert 1893-ban beadta közös tervét a szoborpályázatra, a kiírásnak megfelelően az Andrássy út lezárásaként tervezte meg félköríves oszlopsorát, középpontjában az egykori miniszterelnök lovas alakjával. A bizottság habozott, vajon a 30 méter átmérőjű építmény megfelelő lezárása lesz-e az Andrássy kezdeményezésére létrejött sugárútnak. (A pályázat idején még csak egy Ybl Miklós által tervezett, lépcsős alépítményre helyezett díszes zászlórúd, az ún. Gloriette állt itt.) Így végül csak a szobrot díjazták, a tér kialakítását pedig későbbi megfontolás tárgyává tették. A térre – ugyancsak Schickedanz és Zala tervei nyomán – végül a millenniumi emlékmű került, amely formailag az Andrássy emlékműterv háromszoros méretűre nagyított, továbbfejlesztett verziójának tekinthető.

A Hősök tere a XXVIII. Katolikus Nagygyűlés idején, 1939. Fortepan / Pesti Brúnó

Máig tisztázatlan, pontosan hogyan született a millenniumi emlékmű ötlete, és hogyan döntöttek a tervezett Andrássy szobor új helyszínéről. Wekerle Sándor miniszterelnök 1893 végén még az Andrássy út végére szánt, módosított Andrássy-emlékműtervekről tárgyalt Zalával és Schickedanz-cal, 1894 januárjában azonban már ugyanarra a helyszínre a millenniumi emlékmű ötletét terjesztette elő a Parlamentben. Úgy tűnik, a millenniumi emlékműről már a gondolat születésétől kezdve a szobrász-építész párossal egyeztetett, akiknek végül – nagy felháborodást keltve – közvetlenül, pályázat nélkül juttatta a megbízást.

Az Andrássy szobor (új) helyeként az épülő Parlament körüli teret jelölték ki, ami alternatív helyszínként már a pályázat megszövegezésekor is felmerült. Hosszas szakmai egyeztetés után végül a déli homlokzat előtti szabálytalan kis teret választották ki. Az elkövetkező években Zala fáradhatatlanul küzdött azért, hogy az emlékmű ne ide kerüljön. Egy reprezentatívabb helyszín, a Kossuth téri főhomlokzat középrésze előtti terület mellett érvelt. Az építész szakma azonban ellenezte ezt. Egyrészt nem akarták a főbejáratot nagyméretű szoborral elzárni, másrészt úgy vélték, hogy az épület tengelyébe állított lovasszobor még jobban kihangsúlyozná azt a városrendezési hibát, hogy az Alkotmány utca ferde szögben torkollik a Kossuth-térbe. Széll Kálmán miniszterelnökhöz írt, 1900-as beadványa szerint Zalának viszont épp a déli homlokzat előtt tervezett felállítással szemben voltak esztétikai kifogásai. Többek közt a Víziváros lesújtó látványát hozta fel: „… mintegy a ló farkából kinőve mered [majd] az égnek a túloldali nagy gyárkémény silhouetteje és a száz meg száz egyforma ablakokkal áttört, szürke malomfal unalmas homlokzata.” Nem járt sikerrel.

Andrássy szobra az avatás után, háttérben a Víziváros. Fortepan / Schoch Frigyes

A szobor ötletének megszületésétől kezdve komoly vita folyt arról, hogyan ábrázolják az egykori miniszterelnököt: „lovon vagy gyalog”? „Kétségkivül még élénkebb vita tárgya lesz ez, mint volt a Deák Ferenc szobortervénél az, hogy „állva vagy ülve?”. Ott az elmék a szerint foglaltak állást, a mint a kiegyezés nagy létrehozójában a „szónok”-ot vagy a „nemzet bölcsét” kivánták megörökitve látni” – írta a Fővárosi Lapok 1890-ben. A lovas megjelenítés mellett kevés érv szólt.

Magyar politikus – hacsak nem töltött be aktív katonai funkciót is – már a 19. században is csak kivételes esetben szállt munkaidőben nyeregbe. Andrássy szabadidejében szenvedélyes lovas volt, az 1848-49-es szabadságharcban katonaként is részt vett, miniszterelnöksége idején a honvédelmi tárca élén is állt, ezek a tények azonban csak széljegyzetek lehettek a magyar miniszterelnök és közös külügyminiszter politikai életrajzában. A 20. század emlékműszobrászatának deheroizáló, a hőst emberközelbe hozó alkotásai után ma már nem lenne elképzelhetetlen egy hobbijának hódoló miniszterelnök szobra. A 19. század azonban ebben a kérdésben még jóval konzervatívabb volt. „… egy szoborba öntendő alaknál első sorban nem az jöhet tekintetbe (…), mi volt a magánkedvtelés, hanem hogy mily helyzet jellemzi leginkább ama közpálya természetét, melynek hálás elismeréséül szolgál az emlékmű. Rendesen harcias fejedelmeket, győztes hadvezéreket, lovon küzdött nagy vitézeket, szóval katonákat szoktak paripa hátán ábrázolni. Andrássy Gyula is volt katona, de csak külsőleg, rang szerint, nem pedig hivatásból és tetteknél fogva” – érvelt a lovas ábrázolás ellen a Fővárosi Lapok.

Igaz, állítottak a korszakban egykori miniszterelnököt lóháton, ráadásul sportruhában ábrázoló köztéri szobrot: báró Wenckheim Béla, az Andrássy-kormány belügyminisztere, király személye körüli miniszter, néhány hónapig miniszterelnök kisbéri emlékműve – Fadrusz János alkotása – lovaglóruhás, „civil” lovasszobor. Ennek oka azonban az volt, hogy a szobor Wenckheimnek elsősorban nem mint miniszter(elnök)nek, hanem mint szakpolitikusnak: a magyar lótenyésztés úttörőjének, a Magyar Lovaregylet elnökének, lovászati szakírónak állított emléket. Az állító az Földművelésügyi Minisztérium, a felállítás helye pedig a méntelep volt.

Az Andrássy emlékmű a Parlament előtt. Fortepan / Schoch Frigyes

A lovasszobor mindenesetre előkelőbbnek és reprezentatívabbnak számított, mint az álló vagy ülő alakos, így sokak szerint jobban megfelelt volna az arisztokrata Andrássynak. A család is lovasszobor állítását szorgalmazta: Szapáry Gyula miniszterelnök megkeresésére az idősebb fiú, Tivadar válaszolt. Ma csak a válaszlevél elejét és végét ismerjük, de annyi így is kiderül, hogy a család véleménye az volt, „hogy ha financziális szempontból lehetséges, a lovas szobor felelne meg leginkább [Andrássy] egyéniségének.” Az emlékbizottság 1892-ben, a pályázati kiírás megszövegezésekor végül úgy döntött, a szobrászoknak 1867 és 1878 között (azaz miniszterelnöksége vagy külügyminisztersége idején) kell Andrássyt ábrázolniuk. Később arról is határoztak, hogy a kiírásban lovasszobor szerepeljen. Az is belekerült, hogy Andrássy öltözete „koronázási magyar díszruha” legyen – tehát az a díszmagyar, amelyet a miniszterelnök Ferenc József és Erzsébet 1867-es koronázásakor viselt. Ekkor Simor János hercegprímással együtt ő helyezte fel az uralkodó fejére a szent koronát – Zala ezt a jelenetet a talapzat egyik domborművén is ábrázolta.

A koronázás domborműve az Andrássy emlékművön. Fortepan / Schoch Frigyes

A koronázási díszruhával a ló is létjogosultságot nyert, hiszen Andrássy 1867-ben – hasonlóan a többi férfi résztvevőhöz – lóháton vonult a koronázási menetben a Szent György térről a Mátyás templomba. A menetet és annak pompáját már a kortársak – főként a külföldi diplomaták, látogatók – is anakronisztikusnak látták. „Az ember egy ilyen látványtól egészen a középkorban érezhette magát!” – írta például Mary Stevens, az Andrássy gyerekek angol nevelőnője, aki – mivel Andrássy 1867 áprilisában már beköltözött a Sándor palotába – munkahelye erkélyéről, közvetlen közelről nézhette végig az eseményeket. A koronázási menet megidézése ideális kompromisszumnak tűnt. A szobor üzenete így egyértelmű volt: a kiegyezés idejének meghatározó politikusaként jelenítette meg Andrássyt, a város pedig reprezentatív lovasszoborral gazdagodott.

A megoldás azonban nem aratott osztatlan sikert. Bródy Sándor például már 1900-ban, a szobor végleges helyét eldöntő makettek felállításakor így írt: „Nincs lovas szobrunk, tehát kinevezik Andrássy Gyulát hadvezérnek. Szerencse, hogy az írott história ellenőrzi mindazt, amit mi kőben és érczben összehazudozunk.” Hasonló kritikát fogalmazott meg Lyka Károly is az avatáskor: „Nem tudjuk, miért kell a bronz Andrássynak lóháton ülnie, holott mindazt, amiért hírneves volt, nem lóháton végezte. Nyugodjunk hát meg a szobor megrendelőinek e szeszélyében s juttassuk emlékezetünkbe, hogy Velazqueznek is lovas szobrot állítottak, holott ő különbet is tudott a csikós-mesterségnél. Éppen ennyi joggal lóhátra ültethették volna dr. Semmelweist is.”

Élő és kőgyerekek Semmelweis szobrának talapzatán. 1975. Fortepan / Urbán Tamás
A királyi palota az ostrom után, háttérben Savoyai Jenő szobra, 1945.

Ráadásul Andrássyé nem is a főváros első lovasszobra lett, mint ahogy az még 1890-ben tűnt. „Lovas szobrunk még nincs, s most lehet egy” – 1890-ben ez volt az egyetlen komolyabb érv a lovas megjelenítés mellett. Mire azonban felavatták, már több bronzlovas is díszítette Budapestet. Az elsőt, a Buda török alóli felszabadításában is érdemeket szerző Savoyai Jenő emlékművét 1900-ban állították fel a Várban, a királyi palota dunai homlokzata elé, amelynek szélessége épp ekkor bővült duplájára. Igaz, a szobor eredetileg a zentai csatában jeleskedő hadvezérként állított volna Jenő hercegnek emléket – az alkotást a vajdasági város rendelte Róna Józseftől a csata 200. évfordulóra. A mű elkészült, Zenta városa azonban nem tudott fizetni. A botrány egyre dagadt, Róna – hogy az eset publicitást kapjon – kiállította szobrát a Műcsarnokban, művészek csoportja pedig az uralkodóhoz fordult segítségért. Végül Széll Kálmán kezdeményezésére Ferenc József megvásárolta a szobrot a palota számára, és Hauszmann Alajos tervei alapján a főhomlokzat új középtengelyébe állították. Eredetileg próbaképp került erre a helyre, mivel ide Ferenc József lovasszobrát szánták, de az végül sem itt, sem a másik tervezett helyszínen, a mai Széchenyi téren nem valósult meg.

Savoyai kisebb karcolásokkal megúszta a Vár újabb, ezúttal németek alóli felszabadulását, igaz, a fél épület összedőlt körülötte. Túlélte a Vár műemléki helyreállítását is az 1950-1980-as években, amikor pedig láthatóan nagy kedvvel számolták fel a palota megmaradt századfordulós dekorációját. A 60-as évek végén felmerült az eltávolítása – végül csak restaurálták, és a mai napig eredeti helyén áll. Kisebb szépséghiba, hogy a talapzat domborművei nem Buda felszabadítását, hanem a zentai csata eseményeit ábrázolják. De az Andrássy szobor avatásakor fél éve állt már az ugyancsak nem magától értetődő módon lovas megjelenítést igénylő Szent István szobra is a Halászbástya előtt – Zala örök riválisa, Stróbl Alajos alkotása.

Vasárnap délután a Halászbástyán, háttérben a Szent István szobor. Fortepan / Schoch Frigyes

A budapesti vezér-, hadvezér-, király és miniszterelnök bronzlovasok egyre bővülő csapatához aztán 1954-ben csatlakozott Pátzay Pál Sportlovasa, egy egyszerű sportoló fiatal díszítőszobra, amelynek felállítása mögött nyilvánvalóan az exkluzív lovas emlékművek demokratizálásának (illetve kommunizálásának) szándéka is meghúzódott.

Pátzay Pál sportlovasa. A Népstadionhoz szánták, a Dunakorzóra került, 1958. Fortepan / Szent-tamási Mihály

Borovi Dániel

 

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;